AZ ÖRDÖG HÁROM ARANY HAJSZÁLA - Grimm mese

 Hajdanában réges-régen egy szegény asszonynak fiacskája született. Megjósolták róla, hogy amint tizennégy esztendos lesz, elveszi a király lányát feleségül. Nem sokkal ezután ellátogatott a szegény asszony falujába a király, de mert álruhában járt, nem tudta senki, kicsoda, micsoda. Megkérdezte a falusiaktól, mi újság arrafelé.


- A minap egy gyerek született minálunk - mondták neki. - Megjósolták róla, hogy tizennégy esztendos korában feleségül veszi a király lányát. Komisz ember volt a király, szerfölött bosszantotta a jóslat. Elment a szülokhöz, és nagy barátságosan így szólt hozzájuk:


- Jó emberek, ti igen szegények vagytok, örülhettek, ha magatok megéltek. Adjátok nekem a fiatokat, majd én gondját viselem.


Azok egy ideig tétováztak, de az idegen nagy pénzt ígért a gyerekért, aztán meg azt gondolták: "Szerencsegyerek, biztosan ez is a javára válik." Így hát végül is beleegyeztek a dologba, és odaadták a királynak a csecsemot.


A király egy ládikába tette a kisdedet, és ellovagolt vele. Addig vitte, míg egy nagy folyóhoz nem ért. Megállt a parton, és belevetette a ládikát a vízbe.


"No - gondolta magában -, megszabadítottam a lányomat egy hívatlan kérotol!"


A ládika azonban nem merült el, hanem a víz színén maradt; úgy lebegett rajta, mint egy parányi hajócska. Jó asztalos készítette: egy csepp nem sok, annyi víz sem szivárgott bele.


A folyó a király fovárosa felé folyt. Onnét vagy két mérföldnyire vízimalom állt a part mentén. A ládikát éppen úgy sodorta az ár, hogy fennakadt ennek a malomnak a gátján. Éppen ott bámészkodott egy molnárlegény. Észrevette a kis ládát, azt hitte, talán kincs van benne; gyorsan kihalászta egy kampósbottal. Hát amint a fedelét felnyitja, mit lát? Egy eleven, takaros kis csecsemo fekszik benne, egy formás fiúcska. A legény szaladt vele egyenest a molnárékhoz.


- Nézze csak, mester uram, mit halásztam a folyóban!


A molnáréknak nem volt gyerekük; megörültek a csöppségnek, gondjukba vették és fölnevelték; a saját édesfiukkal sem bánhattak volna nagyobb szeretettel.


Telt-múlt az ido, a csecsemobol futkározó kisgyerek lett; aztán megint elmúlt egypár esztendo, és az eleven fiúcska derék, szemrevaló legénykévé serdült.


Az ido tájt a király megint az országot látogatta. Egyszer szabad ég alatt érte a zivatar, s o éppen abba a malomba menekült az eso elol. A tornácon ülve várta hogy elálljon a zápor, s egyszer csak megpillantotta a legénykét.


- Tiétek ez a szép fiú? - kérdezte.


- Nem édesgyerekünk, instálom alássan - felelte a molnár -, talált gyerek, úgy hozta ide a víz egy ládikában, éppen tizennégy esztendeje.


A király megütodött, amint ezt meghallotta, mert rögtön tudta, hogy ez a fiú nem lehet más, mint a szerencsegyerek, akit o tizennégy évvel ezelott el akart pusztítani.


"No, a víz kivethetett, de azért mégsem szabadulsz meg a sorsodtól!" - gondolta magában.


Odafordult a molnárékhoz:


- Jó emberek, nem vihetne el ez a fiú egy levelet a királynénak? Nem kívánom ingyen, két aranyat adnék neki érte.


- Ahogyan parancsolod, urunk királyunk - felelte a molnár.


Azzal szólt a legénykének, készülodjék, mert fontos szolgálatot kell tennie a királynak.


A király pedig nekiült, és levelet írt a feleségének. Hamar elkészült vele mert csak ennyi állt a levélben:


"Ahogy a fiú megérkezik a levelemmel, tüstént fogasd el, ölesd meg és temettesd el, híre-pora se legyen, mire hazaérek."


A legényke fürgén elindult a levéllel, de mert már alkonyodott, és az út suru erdon vitt keresztül, csakhamar eltévedt. Bolyongott egy ideig a fák közt, aztán pislákoló fényt vett észre, arrafelé tartott, és nemsokára rá bukkant egy kis házra.


Amint benyitott, egy öregasszony emelte fel a fejét a tuzhelynél. Megijedt, amikor a fiút meglátta.


- Hát téged mi szél hozott ide? - kérdezte.


- A malomból jövök - felelte a fiú -, és a királynéhoz igyekszem, levelet viszek neki. Eltévedtem az erdoben, szeretnék itt meghálni.


- Jaj, édes fiam - mondta az öreg -, rossz helyre kerültél, rablók tanyája ez, ha megjönnek, megölnek!


- Tolem jöhet, aki akar - felelte a fiú -, én ugyan nem félek. Meg aztán olyan fáradt vagyok, hogy ha akarnék, sem tudnék továbbmenni. Azzal végigvetette magát a padkán, és elaludt. Csakhamar megjöttek a rablók; dühösen kérdezték, miféle gyerek hever ott.


- Szegény ártatlan fiú - mondta az öreg -, eltévedt az erdoben; meg szántam, befogadtam, levelet visz a királynénak.


A haramiák felnyitották a levelet; és amint elolvasták benne a parancsot, hogy a fiút meg kell ölni, marcona szívük megesett rajta. A bandavezér széttépte a levelet, és másikat írt helyette; abban az állt, hogy a fiúhoz azonnal hozzá kell adni a király lányát.


Reggelig békén hagyták, hadd aludja ki magát a padkán. Mikor pitymallatkor fölébredt, kezébe nyomták a levelet, és útjára bocsátották.


A királyné, ahogy megkapta és elolvasta a levelet, mindent aszerint tett, amint benne írva volt: fényes lakodalmat csapott és hozzáadta a királylányt a szerencsegyerekhez. A fiú szép is volt, kedves is volt, így hát az ifjú pár boldogan és vidáman élt.


Nem sokkal ezután hazatért a király a palotájába. Látta: betelt a jóslat; akármit tett ellene, a szerencsegyerek mégiscsak feleségül vette a lányát. Dúlt-fúlt mérgében, haragosan felelosségre vonta a feleségét.


- Hát ez hogyan történt?! Hiszen én egészen mást hagytam meg a levelemben!


Erre a királyné odaadta neki a levelet, olvassa a tulajdon szemével. A király rögtön látta, hogy elcserélték a levelét. Hívatta a szerencsegyereket, rátámadt:


- Mit muveltél te az én levelemmel?


- Én ugyan semmit a világon - felelte a fiú tiszta lelkiismerettel.


- Márpedig valótlant mondasz - háborgott a király -, mert én nem ezt írtam! Kicserélték a levelemet!


- Arról én nem tudok semmit - mondta a fiú -, de meglehet, hogy a haramiák uztek valami tréfát velem, amíg a tanyájukon aludtam.


És elmondta a királynak, hol, kiknél hált akkor éjjel, amikor eltévedt a levelével.


A király sehogyan sem tudott beletörodni, hogy így fordult a dolog. Azt mondta a fiúnak:


- Nagy hutlenség, hogy nem vigyáztál eléggé a levelemre, ezért büntetés jár; nem úszhatod meg ilyen könnyen a dolgot. Különben is, aki az én leányomnak az ura akar lenni, annak el kell hoznia nekem a pokolból az ördög három arany hajszálát. Megértetted?


Mert hát azt remélte a király, ezzel örökre megszabadul tole. De a szerencsegyerek egy csöppet sem ijedt meg:


- Az ördögtol nem félek, a három aranyhajszálat elhozom.


Azzal elköszönt, és útnak indult.


Ment szaporán, és egy ido múlva egy nagy városhoz érkezett. A kapuban az or kikérdezte, mit tud, miféle mesterséghez ért.


- Tudok én mindenhez! - felelte a szerencsegyerek.


- No, akkor segíthetsz rajtunk - mondta az or. - Van a városnak egy kútja, hajdan bor folyt belole, ma meg még csak víz sem. Megmondhatnád, miért apadt ki.


- Majd megtudjátok - felelte a legény -, csak várjatok, míg vissza jövök.


Azzal ment tovább. Hamarosan egy másik városhoz ért. Ott a kapuor megint csak faggatni kezdte, mit tud, mihez ért.


- Tudok én mindenhez! - felelte.


- No, akkor segíthetsz rajtunk. Van a városnak egy fája, hajdan arany alma termett rajta, most meg még csak levelet sem hajt. Miért nem?


Majd megtudjátok, csak várjatok, míg visszajövök.


És ment tovább. Egy nagy folyó állta útját; át akart kelni rajta. Kérdi a révész, mit tud, mihez ért.


- Tudok én mindenhez!


- No, akkor mondd meg nekem, miért kell örökké ide-oda eveznem, miért nem vált fel soha senki.


- Majd megtudod, csak várj, amíg visszajövök.


Átkelt a vízen; hát egy éktelen, kormos lyuk tátongott feléje a túlsó parton: ott nyílt a pokol bejárata. A legény nem sokat teketóriázott, fogta magát, bement. Az ördög éppen úton járt valahol; nem volt otthon, csak az öreganyja. Ott ült a vénség egy nagy karosszékben, és csodálkozva tekintett a váratlan vendégre.


- Hát te mit keresel itt, ahol a madár se jár? - kérdezte.


- Szeretnék három arany hajszálat az ördög fejérol - felelte a fiú -, különben nem tarthatom meg a feleségemet.


- Ez nagy dolog - csóválta a fejét a vénasszony -, de az sem kisebb, amit kérsz. Tudod-e, hogy ha az ördög hazajön, és itt talál, nyomban kitekeri a nyakadat?


- Tudom, tudom, de hát mit tehetek? - felelte a fiú.


Az öregasszony végigmérte, arca egyre barátságosabb lett, csak úgy táncolt rajta a rengeteg ránc.


- Tetszel nekem, nem venném a szívemre, ha baj érne itt nálunk. Lássuk, mit tehetek érted.


Azzal egyszeriben hangyává varázsolta.


- Bújj be gyorsan a szoknyám ráncába, ott biztonságban vagy!


A fiú szedte a hangyalábait, elbújt, aztán kiszólt a szoknya ráncából:


- Volna ám még három kérdésem is!


- Miféle kérdések, hadd halljam! - szólt a vénasszony.


- Az elso: miért apadt el a kút, amelyikbol azelott bor folyt, most meg még csak vizet sem ád? A második: miért száradt ki a fa, amelyik azelott aranyalmát termett, most meg még csak levelet sem hajt? A harmadik miért kell a révésznek örökösen ide-oda eveznie, miért nem váltja fel soha senki?


- Nehéz kérdés mind a három - felelte a vénasszony -, de csak maradj veszteg, és jól figyeld meg, mit mond az ördög, amikor a három arany haj szálát kitépem.


Sötét este volt már, jött is haza nagy dérrel-dúrral az ördög, és már messzirol azt kiabálta:


- Nem tiszta a levego! Emberszagot érzek! Emberszagot érzek! Berontott a szobába, csak úgy a lábával rúgta be maga után az ajtót, s nyomban nekiállt a keresésnek; átkutatott minden zugot, még az ágy alá is benézett, de hiába, nem talált senkit.


Az öreganyja meg lehordta:


- Nem szégyelled magad! Most takarítottam, most raktam rendet, máris tovel-heggyel összehánysz itt mindent! Örökösen emberszagot szimatolsz! Inkább ülj le, láss neki a vacsorádnak!


Az ördög jót evett-ivott, aztán, mert fáradt volt, lehajtotta a fejét az öreganyja ölébe.


- Vakargass egy kicsit - mondta nyugösen.


A vénasszony vakargatni kezdte az álmos pokolfuto üstökét. Alig telt el egy kis ido, az ördögöt elnyomta a buzgóság; fújtatott, hortyogott keményen. Akkor az öregasszony megkereste az elso arany hajszálat, kirántotta és maga mellé tette.


- Hujuj! - rikoltott az ördög. - Mi történt?


- Rosszat álmodtam, ijedtemben a hajadba kapaszkodtam - mondta az öreganyja.


- S ugyan mit álmodtál? - kíváncsiskodott az ördög.


- Egy kutat; azelott bor folyt belole, most meg még csak vizet sem ád. Ugyan miért?


Az ördög jót nevetett, még a hasa is rázkódott tole.


- Haj, ha azok az ostoba emberek tudnák! Egy varangy ül a kútban egy ko alatt; ha azt megölnék, a kútból újra bor folynék. No de aludjunk tovább.


A vénasszony megint vakargatni kezdte a sátán üstökét, míg újra el nem szenderült, s horkolni nem kezdett, hogy csak úgy rezegtek az ablakok. Akkor kirántotta a második arany hajszálat.


- Hujuj! Mit csinálsz?! - ordította dühösen az ördög.


- Ne vedd zokon - felelte az öregasszony -, álmomban kapaszkodtam beléd.


- Mit álmodtál már megint?


- Azt, hogy egy országban áll egy almafa, régen aranyalma termett rajta, most meg még csak levelet se hajt. Ugyan miért?


- Haj, ha tudnák! - felelte az ördög. - A fa gyökerét egy egér rágja; ha azt megölik, megint aranyalmát terem, de ha az egér tovább rágja, elszárad végképpen. Hanem most az tán már hagyj békén az álmaiddal, mert ha még egyszer fölzavarsz, kapsz egy pofont!


Az öregasszony váltig ígérte, hogy a világért sem háborgatja többet; azzal megint nekilátott a vakargatásnak, míg az ördög újból el nem aludt, s hortyogni kezdett. Akkor megkereste a harmadik arany hajszálát, s azt is kitépte. Nosza, fölugrott a sátán üvöltött, s el akarta rántani az öreganyja nótáját; hanem az megint csak lecsendesítette:


- Ki tehet a rosszról, amit álmában vét?


Az ördögöt újból elfogta a kíváncsiság:


- Nocsak, mit álmodtál?


- Egy révészt; mind csak azon panaszkodik, hogy örökké ide-oda kell eveznie, nem váltja fel soha senki. Ugyan miért?


- Hohó, a tökfilkó! - nevetett az ördög. - Ha jön valaki, és át akar kelni, nyomja a kezébe a lapátot, és mondja neki: "Húzd magad, ha akarod" - s ezzel aztán le is tette örökre az evezés gondját.


Most már, hogy megvolt a három arany hajszál is meg a három felelet is, az öreganyja békén hagyta a vén sátánt, hadd aludjék.


Aludt is hajnalhasadtáig.


Mikor aztán reggel megint elhordta magát, a vénasszony eloszedte a hangyát a szoknyája ráncából, s visszavarázsolta annak, ami volt: szerencsegyereknek.


- Itt a három arany hajszál - mondta. - Hallottad, mit felelt az ördög a három kérdésre?


- Igen, hallottam, jól meg is jegyeztem.


- Akkor hát segítettünk a bajodon, mehetsz utadra.


A fiú szépen megköszönte az öregasszonynak, hogy ilyen jó volt hozzá a bajában; hátat fordított a pokolnak, és igen örült neki, hogy ilyen jól sikerült neki minden. Csakhamar odaért a folyóhoz. A révész, mihelyt meglátta, kérte tole a megígért választ.


- Elobb vigyél át, aztán megmondom, hogyan szabadulhatsz.


És amint kiugrott a partra, elo is adta nyomban az ördög tanácsát:


- Ha jön valaki, és át akar kelni, nyomd a kezébe a lapátot, húzza maga, ha akarja!


Ment tovább, odaért a terméketlen almafa városához. Az or itt is kérte a választ. O meg, ahogyan az ördögtol hallotta:


- Öljétek meg az egeret - mondta -, amelyik a tövét rágja, akkor majd megint aranyalmát terem a fátok!


Az or megköszönte a szívességét, és hálából két, arannyal megrakott szamarat adott neki. Végül odaért a kiapadt kút városához. Ott is tudtára adta az ornek, amit az ördögtol hallott:


- Egy varangy ül a kút fenekén, keressétek meg, és öljétek meg, akkor majd újra bort ád a kutatok.


Ez az or is köszönetet mondott neki, és hálából ez is két, arannyal megrakott szamárral ajándékozta meg.


A szerencsegyerek aztán nemsokára hazaért a feleségéhez. Az asszony tiszta szívbol örült a viszontlátásnak, és tövirol hegyire elmondatta az urával, hol, merre járt s milyen szerencsével. A fiú meg odaadta a királynak, amit kívánt: az ördög három arany hajszálát.


A király, mikor meglátta a négy szamarat a tenger sok arannyal, egyszeriben jókedvre derült, egyszeriben csupa szíves nyájasság lett.


- Minden feltételt teljesítettél - mondta -, megtarthatod a lányomat. De mondd csak, kedves vom, hol szerezted ezt a rengeteg aranyat? Nagy kincs ez!


- Egy folyón túlról hoztam; átkeltem a vízen, annak a túlsó partja homok helyett arannyal van terítve.


- Én is hozhatnék belole? - tudakolta sóváran a király.


- Amennyit csak akarsz! - felelte a fiú. - Van ott egy révész, vitesd át vele magad, odaát megtömheted a zsákodat.


A kapzsi király tüstént útra kelt; odaért a folyóhoz, és intett a révésznek, vigye át. Az elocammogott, föltessékelte a királyt a kompra, és mikor átértek a túlsó partra, kezébe nyomta az evezot, kiugrott és elszaladt. Attól fogva a királynak kellett ide-oda eveznie a két part közt; ez volt a büntetés gonoszságáért.


Most is ott révészkedik még, mert csak nem bolond valaki kivenni az evezot a kezébol!