Gyereksarok

 Egyszer egy szép nyári reggelen a szabócska az ablaknál ült a munkaasztalánál, és vidáman varrogatott. Éppen arra ment az utcán egy parasztasszony, kosárral a hátán, és nagyban kiabálta: - Lekvárt vegyenek! Lekvárt vegyenek! A szabócska szerette az édességet, s a lekvárnak már a neve hallatára is megnyalta a szája szélét. Kikukkantott az ablakon, és lekiáltott: - Ide, ide, jó asszony, itt egykettore elkel a portékája! Az asszony felmászott a lépcson a nehéz kosárral, egészen kifulladt a kapaszkodástól. A szabócska sorra kirakatta vele a köcsögjeit, emelgette, latolgatta, szagolgatta oket, végül azt mondta: - Szó se róla, jó lekvár. Mérjen ki belole négy lattal. Az sem baj, ha negyed font lesz. A kofaasszony jobb vásárra számított, nem ilyen csekélységért kapaszkodott ilyen magasra! De hát mit tehetett egyebet, kimérte neki a négy lat lekvárt, és mérgesen, dohogva elment. - Adjon erot, egészséget! - rikkantotta a szabócska, kenyeret vett elo a szekrényébol, leszelt egy jókora karajt, é

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Rengeteg nagy erdo terült el kastélya körül. Sok mindenféle vad tanyázott benne, szarvas is, dámvad is, oz meg egyenesen annyi, hogy egész csordákban vonult tölgyesbol bükkösbe, bükkösbol gyertyánosba. Egyszer a király nagyon megkívánta a vadpecsenyét. Kiküldte az egyik vadászát hogy lojön neki egy ozet. Várták a vadászt, de hiába várták, nem jött vissza sem aznap, sem másnap, sem soha többé. - Talán valami baja esett - aggodalmaskodott a király, és másnap két másik vadászt küldött a keresésére, de azok sem jöttek vissza. Harmadnap a király összehívatta valamennyi vadászát. - Kutassátok át az egész erdot - hagyta meg nekik -, addig ne is nyugodjatok, míg mind a hármukat meg nem találjátok! De nem tértek haza ezek sem meg egyetlen vadászkutyájuk sem: odaveszett az egész kopófalka. Ettol fogva senki nem merészkedett többé az erdobe. Nagy csönd borult a magányos rengetegre, csak egy-egy sas vagy héja lebegett fölötte olykor. Így volt ez so

 Volt egyszer egy szabó, annak három fia, de csak egyetlenegy kecskéje. Ennek az egy kecskének a tején éltek mindannyian. Nagy becsben is tartották, abrakját jól megadták, mindennap a zöld mezore kihajtották. Egyik nap az egyik fiú, másik nap a másik, sorjában. A legidosebbik egy napon a temetobe terelte, mert ott nott a legkövérebb fu. Szabadjára hagyta, hadd ugráljon, hadd zabáljon. Este, mikor már ideje volt hazatérni, megkérdezte tole: - No kecske, jóllaktál? A kecske meg így felelt: Jaj, a bendom úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek!  - Akkor gyerünk haza - mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba. - Eleget evett a kecske? - kérdezte az öreg szabó. - Hajaj - felelte a fiú -, a bendoje úgy tele, nem is férne több bele! De az öreg utána akart járni a dolognak, kiment az istállóba, megsimogatta a kecskét, és megkérdezte: - Jóllaktál, kedves kecském? Mire a kecske: Dehogy laktam, dehogy laktam! Csak sírok közt ugrálhattam, Egy falatra se

 Élt egyszer valaha régen egy molnár a feleségével. Szerették egymást, boldogan éltek, jól ment a soruk, évrol évre gyarapodott a vagyonuk. Hanem a balszerencse többnyire loppal jár, s orvul csap le az emberre. Így történt a molnárral is: egyszerre csak elkezdett apadni a vagyonkája, addig-addig, míg a végén már-már elúszott a malma is, amelyben lakott. Ott tartott a szerencsétlen, hogy napról napra azt várta, mikor verik meg a dobot az udvarán, mikor árverezik el a feje fölül a tetot. - Koldusbotra jutunk, mehetünk világgá - sóhajtozta sokszor. Szegény már aludni sem tudott, elvette a sok gond az éjszakai nyugodalmát. Jóformán a szemét sem hunyta le, csak töprengett, emésztette magát, és forgolódott keservesen az ágyában. Egyszer egy hajnalon már napkelte elott talpon volt; gondolta, kimegy egy kicsit a szabadba, hátha így könnyíthet valamicskét a szívén. Ide-oda barangolt a környéken, s éppen akkor ért fel a malomgátra, amikor az égen felragyogott az elso napsugár. Abban a pillanatba

 Egyszer egy ember messze földre készült. Megkérdezte a három lányát, mit hozzon nekik a nagy útról. Az egyik gyöngyöt kért, a másik gyémántot, a legkisebbik pedig azt mondta: - Édes jó apám, én egy táncos-dalos kis pacsirtát szeretnék. - Jól van - felelte az édesapja -, ha találok, hozok neked egyet. Azzal megcsókolta oket, és útnak indult. Sokáig oda volt idegen országban. Mikor aztán eljött az ideje, hogy hazatérjen, a legidosebb lányának vett egy marék gyöngyöt, a középsonek egy ládika gyémántot, de amit a legkisebbik kért a táncos-dalos kis pacsirtát, akárhogy kereste, sehol nem találta. Igen elbúsult emiatt, mert ezt a lányát szerette a legjobban. Hazafelé egy nagy erdon át vitt az útja. Az erdoben volt egy pompás kastély, nem messze tole állt egy sudár fa. Annak a fának a tetején pedig ott ugrált, ott dalolt egy kis pacsirta. - Éppen téged kereslek, kis madár! - mondta az ember örvendezve, és ráparancsolt a szolgájára, másszék föl a fára, fogja meg a madárkát. De amint a közeléb

 Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király. Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál; borük, mint a friss hó, arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál. Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenketto. Este, mikor lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a zsebébe; a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipojüket. Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója. A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja. Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül megfejtenie a titkot, az halál fia. Csakhamar elo is állt egy királyfi, hogy o minden kockázatot vállal. Nagy tisztess