A HÁROM TESTVÉR - Grimm mese

 Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Semmije nem volt a világon a három fián meg a parányi házacskáján kívül.


Ezt a kis házat mind a három fiú szerette volna örökségül kapni. Az apa azonban egyformán kedvelte mindegyik fiát; nem tudta, mitévo legyen, hogy se meg ne rövidítse, se meg ne szomorítsa egyiküket sem. Igaz, eladhatta volna a házát, és árát szétoszthatta volna a gyerekek közt, de erre sehogyan sem tudta rászánni magát. Itt élt az apja, itt a nagyapja, sot még a déd- meg az ükapja is, tolük örökölte ezt a hajlékot, azért ragaszkodott annyira hozzá.


Addig-addig töprengett, míg végül egy jó gondolat ötlött az eszébe.


- Próba szerencse, menjetek el világot látni - mondta a fiúknak. - Tanuljatok valami jó mesterséget. Ha visszatértek, azé lesz a ház, akinek a legjobb lesz a mestermuve.


A fiúk szívesen ráálltak a dologra.


- Én patkolókovács leszek - mondta a legidosebb.


- Én borbély - mondta a középso.


- Én meg vívómester - mondta a legkisebbik.


Kituzték a napot, amikor ismét találkoznak a szüloi házban, aztán búcsút vettek az édesapjuktól, megölelték egymást, és ment ki-ki a maga útjára. Mindegyik derék mestert talált és jól kitanult nála.


A kovácsnak az lett a dolga, hogy a király lovait patkolja. Míg az üllo pengett, míg a vas szikrája hullott, s míg a patkót a ló lábára fölverte százszor elmondta magában: "Most már semmi hiba nem lehet: tiéd lesz a ház!"


A borbély reggeltol estig csupa elokelo urat borotvált, s ahogy a habot verte, ahogy a borotvát fente, egyre csak azon járt az esze, hogy a házat senki más nem kaphatja meg, csakis o.


A harmadik fiú egy híres-neves vívóhoz került. Eleinte meg-megtáncoltatták, de o összeszorította a fogát, és egy percre se vesztette el a bátorságát. "Ha egy-két vágástól megijedsz, sosem nyered el a házat!" - biztatta magát, és meg is tanult mindent, amit abban a mesterségben megtanulni lehetett.


Letelt a kiszabott ido; a testvérek hazatértek az apjukhoz.


- Mesterek vagyunk mind a hárman - mondták -, de hogyan mutathatnánk meg, mit tudunk?


Összeültek, és tanakodni kezdtek. Amint tanakszanak, látják, egy nyúl üget feléjük a mezon.


- No, ez éppen kapóra jön! - mondta a borbély. Kapta hamar a tálat, szappant, ecsetet, szaporán habot vert, csak úgy futtában beszappanozta és megborotválta a nyulat, mindössze a pofaszakállát hagyta meg.


- Ez már igen - mondta az apjuk -, ilyet még nem láttam! Ha a másik ketto nem tesz túl rajtad, tiéd lesz a ház.


Nem sok ido múlva egy uraság robogott arra a hintóján.


- Ide nézzen, édesapám, mit tudok én! - kiáltotta a kovács.


Kapta a szerszámait, a hintó után vetette magát, s akárhogy vágtattak a lovak, mind leszedte róluk a régi patkót, s újat vert a lábukra, csak úgy futtában.


- Derék legény vagy - dicsérte meg az apja -, látom, te is jól érted a mesterségedet. Igazán nem tudom, melyiktek érdemli meg jobban a házat: a bátyád vagy pedig te.


Kint álltak a ház elott, s éppen megeredt az eso. A legkisebbik fiú nem szólt semmit, csak kihúzta a kardját, és forgatni kezdte a fejük fölött, olyan gyorsan, hogy egyetlen esocsepp nem sok, annyi sem esett rájuk. A zápor egyre jobban nekieredt, most már úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék; a fiú forgatta, forgatta a kardot, hogy csak úgy suhogott a levegoben; ok meg álltak mellette, és olyan szárazak maradtak, mintha az eresz alá húzódtak volna.


Mikor a zivatar elvonult, és a fiú leeresztette a kardját, azt mondta az apjuk:


- Itt nincs vita, édes fiam: tiéd a ház.


Ez ellen a másik kettonek sem lehetett szava.


De mert jó testvérek voltak, és szerették egymást, együtt maradtak, ott uzte mindegyik a maga mesterségét a régi kis házban: a kovács patkolt, a borbély borotvált, a vívómester pedig vívni tanította a legényeket.


Így éltek békében, boldogan, míg meg nem haltak.