A KÉK FÉNYU LÁMPÁS - Grimm mese
Volt egyszer egy katona; hosszú ideig szolgált huségesen a király seregében, de mikor a háború véget ért, a sok sebe miatt már nem tudott tovább szolgálni.
A király maga elé rendelte, és azt mondta neki:
- Mehetsz, amerre látsz, nincs többé szükségem rád.
- De hát mibol éljek én ezután? - kérdezte a katona.
- Az a te dolgod - felelte a király. - Nekem nem kellesz, zsold pedig csak annak jár, aki megszolgálja.
Szegény katona mit tehetett egyebet? Nekivágott a nagyvilágnak. Ment egész nap a gondjával, estére egy erdobe ért. Éppen le akart heveredni az, egyik fa alá, mikor világosság lobbant a szemébe. Fölkelt, elindult arra, amerre a fényesség csillogott, és csakhamar eljutott egy takaros kis házhoz.
Abban a házban pedig egy boszorkány lakott; csakhogy a katona nem tudta, azt hitte, egy jóságos öreganyókára talált. Beköszönt hát:
- Jó estét, öreganyám, adnál-e szállást éjszakára meg egy keveset ennem-innom? Messzirol jövök, nagyon eltikkadtam.
- Hohó - mondta a boszorkány -, kóbor katonának nem szokás ám semmit adni, nemhogy szállást! De ne mondd, hogy szívtelen vagyok: beengedlek, ha megteszed, amit kérek toled.
- No, mit kívánsz? - kérdezte a katona.
- Ásd fel holnap a kertemet!
A katona elfogadta az ajánlatot. Ott aludt a házban, másnap pedig nekiállt, és egész nap dolgozott, ahogy csak erejétol tellett; de csak nem készült el estére.
- Látom, ma már nem bírod tovább - mondta estefelé a boszorkány. - Nem bánom, itt tartalak még egy éjszakára. Holnap majd fölaprítasz érte egy kocsiderék fát.
Másnap a katona megint egész nap dolgozott, de felével sem végzett a fának.
- Tohonya ember vagy - mondta a boszorkány -, sosem készülsz el a napi munkáddal. De látom, sebesült vagy, azért megy ilyen nehezen. Jó szívvel vagyok hozzád: itt maradhatsz ma éjszakára is, ha holnap megteszel nekem valamit a szállás fejében.
- Mi volna az a valami? - érdeklodött a katona, mert félt, hogy megint egy kocsiderék fát vágatnak fel vele.
- Csekélység az egész - mondta a boszorkány. - Van a házam mögött egy kiszáradt öreg kút, beleejtettem a múltkor a lámpásomat, azt hozd fel nekem.
- Nem érdemes egy ócska lámpásért lemászni a kútba! - felelte a katona.
- Csakhogy az nem akármilyen lámpás ám! Szép kék fénye van, és sohasem alszik ki!
- Hát akkor felhozom - mondta a katona, és aludni ment.
Másnap a boszorkány leengedte a katonát egy kosárban a kút fenekére. A katona megkereste a kék fényu lámpást, aztán megrántotta a kötelet hogy húzzák föl. Mikor a kosár már közel járt a kávához, a boszorka lehajolt, és el akarta venni a lámpást. De a katona észrevette, hogy a vénség valami rosszat forral ellene.
- Hohó - kiáltotta -, a lámpást majd csak akkor adom oda, ha szilárd földet érzek a talpam alatt!
A boszorkány megdühödött, elengedte a kötelet, szegény katona meg lehuppant a kút fenekére.
Nagyot esett, de szerencsére nem történt semmi baja, csakhamar föltápászkodott a nedves, puha földön, és körülnézett a sötétben. Ott volt a lába mellett a kék fényu lámpás is, de hát mit ért vele a szerencsétlen! Látta, hogy nincs mentség, innét ugyan senki sem húzza ki, nyomorultul el kell pusztulnia. Leült nagy búsan egy kore, csak úgy találomra belenyúlt a zsebébe, s egyszer csak a kezébe akadt a pipája.
"No, ez lesz az utolsó szórakozásom ebben a keserves életben" - sóhajtotta.
Megtömte a pipát a maradék dohányával, és rágyújtott a kék lángnál. Alig pöfékelt egyet-kettot, egyszerre csak egy fekete emberke termett elotte.
- Uram, mit parancsolsz? - kérdezte.
- Ugyan mit parancsolnék? - csodálkozott a katona.
- Nekem az a dolgom, hogy mindent megtegyek, amit csak kívánsz - mondta az emberke.
A katona hitte is, nem is.
- Ha valóban úgy van, ahogyan mondod - szólt -, tegyünk próbát, hadd lássuk, mit tudsz. Eloször is segíts ki ebbol a kútból.
A kis ember, se szó, se beszéd, kézen fogta, és végigvezette egy föld alatti folyosón. A kék fényu lámpásról sem feledkezett meg, azt is magával vitte. Az a folyosó volt a boszorkány kincseskamrája: amit a föld fölött gyujtött, azt ott rejtette el a föld alatt. Csak úgy csillogott-villogott a kék lámpás táncoló fényében a sok arany, ezüst, gyémánt, drágako. A katona sem volt rest, annyit markolt belole, amennyit csak bírt.
Mikor fölértek a föld színére, azt mondta az emberkének:
- Ezt az elso kívánságomat derekasan teljesítetted. Lássuk, hogyan boldogulsz a másodikkal. Eredj, kötözd meg a boszorkányt, és vidd a törvény elé.
Az emberke meghajolt, eltunt. Alig telt el egy kis ido, egy vad fekete kandúr vágtatott el iszonyú rikácsolással a katona mellett, majd leverte a lábáról. Aztán már jelentkezett is elotte az emberke:
- Uram, minden meglett úgy, amint kívántad. A boszorkány fönt lóg a bitófán. Kívánsz-e még valamit?
- Egyelore semmit - mondta a katona -, hazamehetsz. De vigyázz, kéznél légy, ha szükségem lesz rád, és kiáltok érted.
- Nem kell kiáltanod - felelte az emberke -, elég, ha a kék lángnál pipára gyújtasz; abban a pillanatban ott leszek elotted.
Azzal eltunt.
A katona visszatért a király városába, ahol valaha szolgált. Betért a legjobb fogadóba, elhívatta a szabót, szép ruhákat varratott magának, gyönyöru ráncos csizmát rendelt a csizmadiánál, a fogadósnak pedig meghagyta, rendezzen be neki egy szobát olyan pompásan, olyan kényelmesen, ahogyan csak lehet.
Mikor a szoba elkészült, megidézte a fekete emberkét, és így szólt hozzá:
- Huséggel szolgáltam a királyt, de kiadta az utamat, és hagyta volna, hogy fölkopjék az állam. Ezért most meg akarok fizetni neki.
- Mit parancsolsz, mit tegyek? - kérdezte a kis ember.
- Megvárod, míg a király lánya lefekszik. Mikor már jó mélyen alszik, hozd el ide hozzám, azt akarom, hogy a szolgálóm legyen.
- Nekem ez semmiség - felelte az emberke -, neked azonban veszedelmes dolog; megjárhatod, ha kitudódik.
- Te azzal ne törodj - szólt a katona -, te csak tedd, amit meghagytam neked.
Leszállt az este.
A katona jóízuen megvacsorázott, aztán elhelyezkedett a szobája legkényelmesebb karosszékében, és várakozott.
Mikor a toronyban tizenkettot ütött az óra, fölpattant az ajtó, és az emberke hozta a király lányát.
- Csakhogy itt vagy! - rikkantott a katona. - Egy ketto, dologra! Fogd a söprut, takarítsd ki a szobát!
A lány nekilátott a takarításnak, és dolgozott szótlanul, szorgalmasan.
Mikor elkészült, a katona odaparancsolta a karosszéke elé, kinyújtotta a lábát, és rárivallt:
- Húzd le a csizmámat!
A királylány lehajolt, megfogta egyik finom kezével a csizma fejét, másik finom kezével a piszkos csizmasarkot; húzogatni kezdte a lábbelit.
- Mit ügyetlenkedsz - förmedt rá a katona -, húzd meg tisztességesen!
A királylány meghúzta, a katona meg könnyedén mozdított egyet a bokáján, úgyhogy a csizma szinte leszaladt róla, szegény lány majd hanyatt esett.
A katona úgy tett, mintha rettenetesen méregbe jönne az ügyetlensége miatt. Fölugrott, kikapta kezébol a csizmát, s odavágta elé a földre.
- Pucold ki! De olyan fényes legyen, mint a tükör, megértetted?
A királylány fölvette a földrol a csizmát, lekaparta róla a sarat, és szép csillogóra kipucolta. Bármit parancsolt neki a katona, mindent megtett, és mindent némán, ellenkezés nélkül, félig hunyt szemmel, mintha aludnék.
Mikor a kakas odakint az elsot kurjantotta, megjelent az emberke, fölkapta, és visszavitte a palotába.
Másnap reggel nagyon fáradtan ébredt a királylány. Ment egyenesen az édesapjához.
- Jaj, édes jó apám, olyan különös álmot láttam, még most is kába vagyok tole. Egy kis fekete ember ölbe kapott, villámgyorsan végigrohant velem az utcákon, és bevitt egy katona szobájába. Annak a katonának lettem a cselédlánya. Mindenféle piszkos munkát kellett végeznem, kitakarítanom a lakását, kifényesítenem a csizmáját. Csak álom volt, mégis úgy összetört, mintha valóság lett volna.
- Nagyon is lehet, hogy valóság volt - felelte a király. Tunodött egy ideig, aztán így szólt: - Figyelj rám, lányom, adok neked egy jó tanácsot. Rakd tele a zsebedet borsóval, és hasíts egy kis lyukat rajta. Ha ma éjjel megint elragadnának: útközben kiszóródik a borsó, és megmutatja, merre visznek. Akkor aztán rátalálunk a nyomon a gazfickóra!
Csakhogy amíg beszélt, a fekete emberke láthatatlanul ott állt mellette, és mindent kihallgatott. Éjszaka aztán, mikor megint elvitte az alvó királylányt, annak a zsebébol kihullott ugyan néhány szem borsó, de bizony nem mutatott meg semmiféle utat, mert a furfangos emberke elozoleg a város valamennyi utcáját fölhintette borsóval. A királylánynak pedig azon az éjszakán is cselédkednie kellett, elso kakasszóig.
Másnap már korán reggel szétküldte a király az embereit, borsónyomot keresni. De hiába küldte oket: valahány utcája csak volt a városnak, mindegyiken ott kuporgott egy sereg szegény gyerek. Szemelték vígan a borsót, és örvendezve kiabálták:
- Ma éjjel borsóeso esett!
A király váltig bosszankodott, hogy így túljártak az eszén.
- Valami mást kell kitalálnunk - mondta a lányának. - Este, ha lefekszel, hagyd magadon a cipodet; aztán mielott visszahoznak a szolgálatból, dugd el ott valahová az egyiket. A többi már az én dolgom; majd én megkerestetem. Akkor aztán nem szabadul a kezünkbol a bunös!
A fekete emberke ezt is kihallgatta, de ez ellen a fortély ellen már semmi ellenszere nem volt. Megpróbálta lebeszélni a katonát a szándékáról.
- Ne hozasd el ma éjszakára a királylányt; rajtaveszthetsz, ha meglelik nálad a cipojét.
- Sose félts te engem! - hetykélkedett a katona. - Tedd, amit mondtam.
Szegény királylány a harmadik éjjel is ott takarított, ott pucolta a mocskos csizmát a katona szállásán. Hanem amikor meghallotta a kakasszót, gyorsan eldugta egyik cipojét az ágy alá.
Másnap reggel a király tuvé tétette az egész várost a lánya cipoje után. Meg is találták végre a topánkát a katona szobájában az ágy alatt.
A katona akkor már nem volt otthon: a kis emberke addig könyörgött neki, míg rá nem vette a szökésre. Éppen a városkapun igyekezett kifelé, amikor a király poroszlói elcsípték. Bilincsbe verték, és tömlöcbe vetették.
Amikor a katona az emberke unszolására végre rászánta magát a menekülésre, akkor a király csatlósai, akik a királylány cipojét keresték, már befordultak a fogadó udvarára. Elállták a kaput; a katonának már csak meg módja volt rá, hogy odébbálljon: kiugrott az ablakon az utcára. Hanem a nagy sietségben megfeledkezett a legfontosabbról: a kék fényu lámpásról. Pénz se volt nála több, csak egyetlen arany a zsebében.
Vasra verve kuporgott a börtönében, s amint kitekintett az ablakon, látta: egy hajdani bajtársa ott tesz-vesz az udvaron az ablak közelében. Kikopogtatott neki, s amikor az odament, lekiáltott:
- Mindig jó pajtásom voltál, megtehetnél nekem valamit, mielott lenyakaznak.
- Ha lehet, szívesen - felelte a pajtása.
- Van nekem egy kis batyum, ott maradt a fogadóban, ha azt elhoznád, adnék egy aranyat érte.
- Ha csak ez kell! - mondta a bajtársa; elszaladt, és kisvártatva már hozta is a batyut.
- Derék ember vagy, megérdemled ezt az aranyat, én már úgysem veszem hasznát ezen a világon! - mondta a katona, és odaadta neki az aranypénzt, aztán mikor egyedül maradt, elohalászta a cókmókjából a lámpást, és rágyújtott a kék lángnál a pipájára.
Abban a pillanatban ott termett a fekete emberke.
- Sose félj - vigasztalta. - Akárhova visznek: vigyenek; akármit tesznek: csak hadd tegyék. Te semmi mással ne törodj, mint azzal, hogy mindig veled legyen a kék fényu lámpás.
Másnap törvényt ültek a katona felett. Nem bizonyult rá semmi gonoszság, a bíróság mégis halálra ítélte. Már vitték is a vesztohelyre.
- Egy utolsó kegyet kérek! - mondta a katona, mikor fölolvasták neki az ítéletet.
- Mit? - kérdezte a király.
- Hogy útközben még egy pipát elszívhassak.
- Felolem akár hármat is! - felelte a király. - Hanem az életednek semmiképpen nem kegyelmezek meg, akárhogy könyörögsz érte!
- Azért én egy árva szóval sem könyörgök - mondta a katona egykedvuen. Szép kényelmesen eloszedte a pipáját, és meggyújtotta a kék fénynél. Pöfékelt egypárat, eregette a bodor füstöt, meg szép kékesszürke füstkarikákat is bocsátott föl a magasba, egyike a másik után, mintha nem is vesztohelyre vinnék, hanem csak úgy sétálgatna.
A nép csodálkozott rajta, milyen nyugodtan ballag a halálba.
- Ez aztán a bátor ember! - mondta az egyik.
- Nem bátor ez, hanem elvetemült! - mondta a másik.
- Életemben ilyen megátalkodott gonosztevot nem láttam! - szólt egy harmadik.
A katona meg csak lépegetett köztük, eregette a füstöt, és mosolygott magában. Így ért oda annak a lépcsonek a tövébe, amelyik fölvezetett a vesztohelyre. Már nyújtotta is érte a kezét a markos hóhér, hogy átvegye a poroszlóktól, akik odáig kísérték.
- Egy kis türelem - mondta a katona -, hadd szívjam már végig ezt az utolsó pipámat!
És jól megszívta; akkora füstbodrot kanyarított akár egy kisebbfajta kémény. A füstbol pedig kiugrott eléje a fekete emberke. Kis furkó volt a kezében.
- Mit parancsolsz, kedves gazdám? - kérdezte.
- Szolgáltass igazságot a hamis bíróknak meg a porkolábjaiknak mondta a katona - de a királyt se kíméld, amiért ilyen gazul bánt velem!
A kis ember nekigyürkozött, cikázni kezdett, mint a villám, forgatta a furkóját, hogy csak úgy zúgott, s akit eltalált vele, az nyomban lerogyott a földre. Ott lapult már porkolábostul mind az egész bíróság, moccanni se mertek, legföljebb csak annyit, hogy meg-megtapogatták a hátukon a hurkákat.
A király nagyon megijedt, rimánkodásra fogta a dolgot.
- Nem bánom - mondta a katona -, most az egyszer még megkegyelmezek. De megjegyezze ám mindenki magának, hogy a kiszolgált katonával is tisztességgel kell bánni!
Intett az emberkének, hagyja abba az igazságtevést.
A király örült neki, hogy megszabadult a veszedelemtol, szánta-bánta keményszívuségét, és hogy jóvátegye a hibáját, odaígérte a katonának egész birodalmát, és hozzáadta feleségül a lányát.